Szerelmi csalódás

Beszéltem az egyetlen és legjobb barátnőjével. Ő korrekt lány, volt már hasonló cipőben. Azt mondja, hogy az egész rajtam múlik, mert hatalmas előnyöm van a pasival szemben: nálam lakik ő is és a kisfia. Az egész rajtam múlik. Azon, hogy én hogyan viselkedem, hogyan állok ehhez az egészhez.

Fordítsuk meg a kérdést, mondta. "Ha te lennél szerelmes egy másik lányba, akkor kin múlna, hogy mi lesz? Azon, hogy a párod hogyan viselkedik és ráébreszt arra, hogy valóban ő kell, vagy te majd ráébredsz magadtól? Nem. Ilyenkor elszaladt az agyad, ilyenkor az ember nem normálisan gondolkodik, úgyhogy igenis a párodon múlna."

Ez remek. Szerelmes lett egy pasiba és rajtam múlik, hogy visszatér-e majd hozzám, újra szerelmes lesz-e belém. Őszintén? Nem hiszem. Azt értem, hogy ez az érzés majd elmúlik nála, de addig mi lesz? Vagy azután? Visszatér hozzám érzelmileg, majd megint beleesik valakibe?

Azt is mondtam, hogy iszonyatos érzés a tudat, hogy vele találkozgat, szexel. Azt mondja a barátnője, hogy a kisfia életére higgyem el, hogy nem szexel vele. (Gondolom, ezt arra érti, hogy mióta visszajött hozzám.) Rajtam múlik.

Remek. Tegnap át szerettem volna ölelni és kénytelen-kelletlen megölelt. Nem csókolózunk, nem szexelünk, nem simogatjuk, ölelgetjük egymást. Hogy fog ez megoldódni?

Elutazom Horvátországba a hosszú hétvégére. Neki amúgyis munkája van a hétvégén, még aug. 20-án is fogadást adnak. Kedd este jövök vissza, azt mondta tegnap, majd akkor megbeszéljük, mi legyen. Az lesz, hogy szétmegyünk.

Szeretem. Nem értem, miért ez a mérhetetlen fájdalom, mi a célja az életnek evvel, mit kell tanulnom, vagy miért kell bűnhődnöm.. Nem értem. Szerettem volna, hogy boldogok legyünk. Együtt. Hárman...