Elköltöztem. Legfőképpen azzal a céllal, hogy ne álljak a boldogságának útjába, ugyanakkor az is közrejátszott a döntésemben, hogy nem szerettem volna többet látni őket együtt.

Közös ismerősünk elmondása alapján nagyon megviselte az információ, hogy elköltöztem.. "Minden nap gondol rám, szeret, de neki ezt a lépést meg kellett tennie és azon van, hogy majd visszajöjjön hozzám. Tudnom kell - mondja -, hogy ezt miért tette meg és tudja, hogy ez időleges csupán."

3 hét múlva felhívott, de már nem vettem fel. Egy nappal később újra hívott, szintén nem vettem fel. Este nem kijelzett számról hívott, amibe viszont belefutottam.. Nem voltam kedves vele, le is döbbent ezen, elmondtam, hogy majd én eldöntöm, hogy felveszem-e neki, vagy sem, soha ne próbáljon meg többet így hívni. Miért hívsz? - kérdeztem. Hogy elmondd, hogy mit csináltok az emberrel? - kösz, erre nem vagyok kiváncsi. Hogy elmondd, hogy nem tesz boldoggá? - kösz, de ezt tudtuk az elejétől fogva, így erre sem vagyok kiváncsi. "Beszélni akarok. Rólunk.." - Milyen RÓLUNK?! - kérdeztem. Nincs rólunk, de döntöttél, vállald a döntésed ódiumát, nem kívánok a barátod lenni, barátaid ugyanis vannak, ha jól tudom.. Ha akarsz mondani valamit, írd le.." és letettem.

Teltek a napok és hallom minden nap, hogy a közös ismerősünknek könyörög, hogy hasson rám és tudjunk beszélni. Még az új lakáshoz is odajött, kiváncsi volt, hogy hova költöztem.

Gyönyörű szavakat hallok az ismerősünktől nap mint nap, "mindig rám vágyott, én egy főnyeremény vagyok, minden nap ott vagyok a lelkében és a szívében, pontosan tudja, hogy mellettem a helye, pontosan tudja, hogy vissza fog jönni."

Gyönyörű SZAVAK.

Névnapján felhívtam, mire ő elsírta magát, el sem hitte, hogy felhívom.. Egy óra beszélgetés és aranykeretes, csillogó szavak után nyilvánvalóvá tette, hogy valóban vissza akar jönni, adjak neki esélyt.. Egy hét múlva, több, hosszú telefonbeszélgetés után találkoztunk két nappal azelőtt, hogy én a Föld túloldalára utaztam volna üzleti okból egy hétre. Vissza akar jönni, higgyem el, retteg attól, hogy elutasítom, zokog, amiért nem viszonzom, hogy hozzámér, hogy megfogja a kezem, hogy át akar ölelni.. 

Aznap többször is beszéltünk telefonon, enyhülni láttam magam is, kezdtem hinni benne, hogy ezek nem pusztán szavak.. A mamájával is beszéltem, ők jelképesen a nevemmel ellátott polókkal és transzparensekkel drukkolnak mellettem.. Másnap, utazásom előtti napon is összefutottunk, akkor már engedtem, hogy megöleljen, amikor hatalmas zokogásban tört ki, remegett az egész kis teste, "melletted szeretnék ébredni minden reggel" - mondta. "Egy hét múlva, mire hazajössz, már nem leszek vele, ha gondolod, kimegyek eléd a reptérre, egy hét múlva végre újra együtt leszünk.."

Elkezdtem hinni neki, elkezdtem újra látni magunkat együtt, elkezdtett óvatosan, de szárnyalni a lelkem.. Végre kaptam egy időpontot, végre itt a finish.

Kint elhagytam a telefonom, így e-mailen leveleztünk.

Távolságtartónak tűnt. Nem is utalt arra, hogy mi lesz, ha hazatérek, megbetegedett, lázas. Felhívtam a hotelből, hogy hogy van, kitértünk a dologra is.. döntött.

Nem jön vissza. El fog menni pszichiáterhez, mert nem érti saját magát sem, de úgy érzi, ez a helyes döntés, hiszen 4 évig küzdött ezért az emberért. Költői kérdésként feltettem neki: "miért is gondolod, hogy ami az első 3 hónapban nem igazán működik, az majd hirtelen elkezd remekül működni és te boldog leszel? Miért is kellett engem újra visszarántanod ebbe az egészbe és áltatnod?" ...

Nem kívánom senkinek azt az éjszakát, messze a távolban, messze mindentől, csak én és a fájdalom.

Vége. Nem szeretnék vele többet beszélni. Soha. Értelmezhetetlen volt az elmúlt 3 hónapban a viselkedése, értelmetlenül kaptam tőle 3 alkalommal is óriási pofont. Nem kérek többet, elég volt.

Mi ebből a tanulság, amit egy életre le kell vonni? A legszembeötlőbb: ha valaki azt mondja neked, várj, hidd el, el FOGOK jönni, vissza FOGOK hozzád jönni - NE VÁRJ. Itt nem a jövő, hanem a múlt lenne a helyes igeidő.

Az egyetlen helyes mondat ez lett volna: visszajöttem.