Szerelmi csalódásom története

2005. április végén ismertem meg, bemutattak minket. Első látásra megtetszett, gyönyörű, valóban sugárzóan szép lány volt. Ma is az..

Találkoztunk 2 nappal később és kiderült, hogy nyelveket beszél, egyetemet végzett, okos, céltudatos nő. 27 éves volt akkor, én 28. Hajnali 3 óráig nem tudtunk elválni egymástól, hihetetlen érzés volt..

Megtudtam, hogy előző házasságából van egy 9 hónapos kisfia. Valamiért természetesnek éreztem, hogy ez nem lehet probléma, örültem neki. Teltek a hónapok és folyamatosan mondtam maganak, hogy ez életem legboldogabb része, iszonyatos jó volt a tudat, hogy éppen megélem.

Már az első találkozáskor nyíltan a tudtomra adta, hogy ő nem fog és nem is akar rosszul élni, tehát a pénz a prioritási sorrendjében igazán előkelő helyet foglal el. Az ex-férjéről olyan dolgok derültek ki, amik miatt kikerült a drágám lába alól a talaj, egyedül maradt a kisfiával, medencés házat hagyott hátra, luxusautót, jólétet. Visszaköltözött az anyukájához, talált munkát, vezető pozíciót. Örültem neki.

A munkájában tudatosan használta a szépségét, az eszét és a férfiak a lábai előtt hevertek, ráadásul olyan szakmában helyezkedett el, ahol majdhogynem kizárólag férfiak vannak döntéshozó pozícióban, illetve a szakmában is csaknem kizárólag férfiak mozognak.

Zavart a nyitottsága a külvilággal, zavart az, hogy flörtöl, de ő erre azt mondta, hogy ez a munkája része, építi a kapcsolatait. Ez semmi több.

Majd 2006. februárjában 2 barátnője közül az egyik elszólta magát; hogy ez már a 2. házassága volt.. Megrázott. Miért kellett titkolni?! Sajnos ráadásul a második házasságáról is túl sokat megtudtam. Kiderült, majdnem szétmentünk, de kirakta a barátnőjét, mondván; átverte és kiadta őt. Senkinek - nekem sem - semmi köze a múltjához. Maradt 1 darab szingli barátnője.

2006. áprilisában hidegebb lett, elszaporodtak az esti üzleti vacsorák. Nem bírtam ki és belenéztem a telefonjába. Szerelmes sms-ek voltak egy férfitől, akivel találkozgatott és látszott a szövegből, hogy írt a férfinek egy szerelmes verset, aki idézgetett belőle és írta, ő is ezt érzi. Mondtam neki, hogy baj van. Láttam az sms-eket. Kiakadt, hogy milyen jogon mászom bele a magánszférájába.. De az este végére nyogodtan váltunk el. Ő nyugodt volt. Én már nem. Felmerült bennem, hogy eljegyzem, amit május 1-én meg is tettem egy gyönyörű gyűrűvel egy wellness szállodában. Igent mondott, mint mondta, ilyen gyűrűnek nem lehet nemet mondani. Elkezdtem lakást keresni, hogy összeköltözzünk hárman. Ő 1 hét múlva konferenciára utazott Athénba, ahol megismerkedett egy pasival és mikor hazajött, vacsorázni ment vele, mert a férfi állásajánlatott tett neki.. Hm. Megint éreztem, amit már múltkor is. Belenéztem és..ezt írta a pasinak: "nekem tetszel, szívesen töltöm veled az időt.." Iszonyatosan fájt.

Hidegebb lett megint, rajtam látszódott, hogy feszült vagyok hetek óta, nem vagyok vidám és laza. Nem tudtam az lenni, a szerelmem.. Miért??!

Közebn megvettük a közös bútorokat, találtam egy gyönyörű lakást Budán, és kivettem.

Majd június 1-én elment egy "rendezvényre" és én beleütköztem egy moziban, ahova egy régi ismerősével ment. Szép kis rendezvény. Levettem róla a gyűrűt. Vége.

Én lettem a legundorítóbb ember a Földön. Hogy így viselkedtem, így reagáltam, pedig ő csak egy kicsit ki akart kapcsolódni, elmenni pár órára a feszültségből. Nem csinált vele semmit. Ez kiderült később, hogy így is volt.

7-én sírva költöztem be egyedül a 120 négyzetméterbe, tök értelmetlenül.. Minek 3 szoba, plusz nappali nekem, egyedül? A közösen választott bútorok is megérkeztek.

9-én találkoztunk egy semleges helyen, hogy megbeszéljük, hogy vége. Átmentem hozzá, hogy elhozzam tőle pár cuccomat, ami ott volt, de ahogy beléptünk a lakásba, egymás karjaiban találtuk magunkat és végigszeretkeztük az éjszakát.

Olyan boldog volta, mint még soha!! Összeköltöztünk! Elutaztunk Marbellára, majd Horvátországba. Csodálatos volt. Augusztus közepén már hárman laktunk együtt. Olyan leírhatatlanul szép időszak volt, hogy nincsenek rá szavak. A karácsonyunk tökéletes volt. Boldog, kiegyensúlyozott, mint az életünk. Születésnapjára egy egzotikus utat kapott, ahová januárban utaztunk el. Fantasztikus élmény volt.

Márciusban felhozta az örökbefogadást. Szeretné, hogy hivatalosan is én legyek az apukája a kisfiának, aki mellesleg már az összeköltözésünk óta Apának hívott.. Boldog voltam. A Gyámügynél megtudtuk, hogy házasságot kell kötnünk. Közben a hétköznapok átvették a hatalmat, de boldog életet éltünk. A pasik természetesen nyomultak és ő a kapcsolatépítései miatt nem volt teljesen zárkózott. Ebédek, találkozók. De nem csalt meg, tudtam, de féltem, hogy elveszítem. Elveszítem őt, elveszítem a családom, elveszítem ezt a leírhatatlan boldogságot.

Április végén összeházasodtunk, nem kerítettünk neki nagy feneket, majdhogynem a teremből utaztunk el a francia riviérára. Gyönyörű volt. Ő is..

Június elején volt a kisfiunk/kisfia születésnapja, vasárnap tartottuk. Szép, családi ünnep volt, elhalmoztuk minden jóval. Mint mindíg.

Másnap csalt meg. Az esküvőnkre 6 héttel.

Megéreztem. Láttam rajta, amikor hazajött. Egy napot vártam, majd mondtam, hogy beszéljünk. Elmondtam neki, hogy tudom, érzem. Tagadott, de látszott, hogy igazam van. Felhívtam a barátnőjét is, hogy miért tette, miért kellett, ha ő ennyire tudatos, akkor most miért nem gondolkodott..? Ő azt mondta, nagyon sajnál, sajnálja, hogy mindíg a jó emberekkel történnek rossz dolgok. Letettem a telefont. A párom megváltozott és támadóból átment könyörgőbe. Ő soha többet ilyet nem fog, egyszeri, meggondolatlan botlás volt. Engem szeret. Egész éjjel beszéltünk és én azt mondtam; költözzenek el, ő egy ribanc, nem érdemli meg ezt az életet. 2 napig könyörgött, én 2 napig mondtam, hogy takarodjon el.

Majd váltott. Hideg lett. Azt mondta, undorító ember vagyok, hogy kitettem őket az anyukájához, azt hitte, hogy ez az ő lakásuk is.. Ráébredtem arra, amit mindíg is tudtam; őt akarom! Vissza akarom kapni. Ő hajthatatlan lett, mindennek elmondott, én hajtottam őt bele ebbe a helyzetbe, ez csak szex volt, legyünk felnőttek, ő nem hagyott volna el sohasem, megbotlott és nem bocsájtottam meg neki, pedig könyörgött.

Időt kért. Azt mondta, át kell gondolnia mindent. 2 hét múlva találkoztunk, ahol én lettem a legutolsó szemét, a senki, hogy kitettem őket. Már egy szó sem esett arról, hogy ez csak egy hülye, de érthető reakció volt a részemről arra, amit ő tett (!!), arról volt szó, az lett a célpontban, amit én tettem.

Ő nem fog visszajönni, talál egy lakást, vállal több munkát, mondta.

Azt hittem, belehalok. 6 hétig ment ez így, nem ettem, nem aludtam, nem tudtam dolgozni és koncentrálni semmire. Leállította az örökbefogadást.

Aztán rájött, hogy mégis én kellek. 3 hete visszaköltöztek. De nem volt már ugyanolyan. Ő azt mondta, ne presszionáljam, idő kell neki, de megint hideg lett. Tudtam, hogy ez mit jelent.. Ismerős érzés volt.. Iszonyatos feszültté tett, nem lettem laza, nem lettem vidám, féltem.

Múlt héten elutaztunk Olaszország egyik legszebb részre és ő sms-ezgetett elég sokat. Azt mondta, a barátnőjével.. Megnéztem. Nem bírtam ki. Tudnom kellett, hogy nem én kettyóztam-e már be és képzelődöm. Nem képzelődtem. Ezt írta a pasi, akivel megcsalt:

"Alig várom, hogy újra átölelhesselek, szerelmem, újra érezhessem a bőröd illatát. Már csak pár nap és újra itt vagy nekem. Szeretlek"

"Behunyom a szemem, rád gondolok, újra szeretkezünk egy nagyot"

És a legdurvább:

"Én is szeretlek, kicsim, imádom a szerelmes költői vénádat"

Szétszakadt a szívem. Elkezdtem zokogni a tengerparton, vele sms-ezget, miközben velem van, azzal, akinek örökbe szerette volna adni a gyerekét, akihez visszaköltözött a kisfiával. Megmondtam neki, hogy tudom, érzem, hogy van valakije.

Ő: elege van ebből a légkörből, én még mindig féltékeny vagyok rá, és nem azt nézem, hogy visszajött és hozzám jön haza, velem kel és velem fekszik. Nincs neki senkije.

Adjak neki 2-3 hetet és elköltöznek. Itt tartunk.

Iszonyatos mértékben szeretem. Leírhatatlanul. De ez sok. Olyan nagyon fáj, olyan nagyon szenvedek, hogy nem tudom, fel tudom-e dolgozni a fájdalmat. Nem tudom elképzelni. Szeretem és őt akarom. A szívemmel. Még ezek után is.
De lehet, hogy be kéne már végre látnom, hogy ennek vége kell, hogy legyen. Átvert. Többször is. Most nagyon. Miért? Lehet, hogy mert lehoztam neki a csillagokat is az égről, szeretem őket, őszintén.

Nem tudom, most mit tegyek. Látom, hogy csak ez jár a fejemben és ez egy ún. beszűkült elmeállapot, amiből ki kéne végre jönnöm, de nem megy..

Leírhatatlanul fáj. Elmondhatatlanul szeretem.