Egyszerűen megszakad a szívem. Itt ülök az irodában és azon gondolkozom, miért történt velem ez.. Biztosan célja van, valamit tanulnom kell.. De a fájdalom túlságosan mardosó, túl friss és mély a seb..

Mindent megtettem a kapcsolatért. Boldogan felneveltem volna a kisfiát és a magaménak éreztem! Ezt akartam, őket, ők a családom! Mindent megtettem értük, mindent! Most fogja kezdeni az ovit, ő természetesen holmi általános óvodába nem teszi be, így találtunk egy magánóvodát havi 90 ezerért. Ott jó helyen lesz.

Azt mondta, most mindent megtesz, mindent, hogy olyan életszínvonalon éljenek ezek után is, mint velem. Mi a minden?? Miért kell ezt így a pofámba vágni? Én nem hibáztam! Én csak szerettem őket. Szeretem őket. Nagyon.

Tudtam, már az elején mondta, hogy neki nagyon fontos az anyagi jólét. Így megteremtettem. Most is, mikor Olaszo-ban voltunk, Prada és Gucci cipőket kapott, ruhákat, stb. Miért? Mert iszonyatosan szeretem és boldog voltam, hogy 5 percig olyan volt, mint régebben.

Megszakad a szívem. Zokogni tudnék, zokogok is. Iszonyatos ez a fájdalom. Azt írják, mára betegségnek nyílvánították. Elhiszem. Nem vagyok önmagam. Boldog, magabiztos, kiegyensúlyozott pasi voltam, de most boldogtalan vagyok és szenvedek, őrlődöm.

Leírhatatlanul fáj. Azt mondom magamnak; az idő majd megoldja. Az idő. Remek. De ez most nem igazán segít rajtam és nem hozza vissza. Bár tudom; azt mondjátok, jobb is, ha nem.

Higgyétek el, nem csak magamat sajnálom. A kisfiunkat/a kisfiát és őt is. Mi lesz így velük? Hol itt a példás apa-minta? Ki képviseli majd ezt? Egy nős férfi, aki elhagyja a két gyerekét? Neki fontosabb lesz majd a kicsi, mint a saját 2 gyereke? Nem. Nem lesz az. De az sem biztos, hogy együtt lesznek.

Többen mondják most nekem, nem kellett volna egy céltudatos, okos, gyönyörű nőt választanom. Én kérdem, miért? Nem bánom az elmúlt 2 évet. Csak visszasírom azokat a boldog hónapokat, mikor éreztem, hogy engem szeret, engem akar, szerelmes belém..

Most már zokogok. Ez borzalmas. Most hívott az egyik legjobb barátom és alig tudtam beszélni vele, elcsuklott a hangom. Ez nagyon durva. Elég!! Ez iszonyatos, alig lehet kibírni. És miért kell? Mert "ha bezáródik egy ajtó, kinyílik egy másik"?? Akarom a másik ajtót? Ezt akarom, de ez bánt, ez fáj.

Azt mondják a barátaim, hogy örüljek annak, hogy a cégem megy. Mi lenne, ha az is..? Igazuk van, örülök neki, hatalmas erővel, kitartással, szenvedéssel dolgoztam meg érte. Mennie kell.

Az az igazság, hogy a kapcsolatért is nagyon-nagyon megdolgoztam. Beleadtam mindent. Nem ez kell neki. Nem ez..