Tegnap este beszéltünk. Nyugodt, szép beszélgetés volt. Elmondta, hogy lezárta már azt az embert, mert rájött, hogy nálam jobbat nem talál majd. Választania kellett és ő a családját választotta. (Ez azért igen szép dolog..) Ráébredt arra, hogy azok fals érzelmek voltak, nem valós talajon nyugvó érzelmek, amiket a kapcsolatunk lejtmenete segített elő. Ráébredt arra, hogy nem várhatja el, hogy a párkapcsolata folyamatosan 100%-on égjen, ha 80%-on megy, az gyönyörű, mint ahogy a miénk ezen ment. Nem lesz ennél jobb. Ráébredt arra, hogy hiányoztam neki, mikor 5 napot Horvátországban voltam. Én mondtam neki, hogy elköltözöm, mert ezt kell tennem. Újra bújós volt, csókolgatós..
Este azt kérdezte, hogy lehiszem-e neki, ha azt mondja, hogy kíván. Elhittem és nagyon szépen zártuk az utolsó éjszakát..
Ma többször kért arra, hogy ne költözzek el. Azokat az érzéseket várta, amiket már most újra kezd érezni, így már ne menjek el.
Én úgy gondolom, függetlenül attól, hogy szívem szerint maradtam volna, hogy nem engedhetem, hogy kénye-kedve szerint játsszon velem és ha már kimondtam, hogy elmegyek, akkor tegyem is meg, így ma délután átköltöztem.
Még tegnap mondta, hogy októberig biztosan kiderül, hogy mi a mi utunk, de ő már most tudja, hogy mi lesz.
Jó érzéssel tölt ez az egész el, jó rézés volt azt hallani, hogy szerinte ez az egész azért kellett neki, hogy ráébredjen, hogy mit veszíthet el.
A baj az, hogy hasonlókat, ilyeneket már máskor is mondott. Most meg kell várnom (nem lesz könnyű várni), hogy ez hosszabb távon is így van-e...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.